Bakonyi túra

Évekkel ezelőtt, a budapesti Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS) szervezésében, részt vettünk egy túrán, a Bakony egyik legszebb vidékén, a Cuha patak völgyében Zirc és Vinye között. Jómagam is jól ismerem a helyet, mert sok-sok éve járunk ide kirándulni a családommal. Mi azonban inkább a Porva-Csesznek – Vinye, illetve a Porva-Csesznek – Csesznek távot szoktuk előnyben részesíteni.


A LÁSS programján csak néhány sorstársunkkal vettünk részt csupán, de az élménybeszámolónknak, és talán a családi kirándulásaimról szóló lelkes elbeszéléseimnek egyaránt köszönhetően, már akkor komoly érdeklődés mutatkozott sorstársaink részéről, hogy  mi magunk is szervezzünk az egyesület tagságának túrát, kirándulást az említett területre. Évekig csak beszéltünk róla, de idén végre meg is valósítottuk.
Több hetes szervezés előzte meg a túrát. A megfelelő dátum, időpont megválasztása annak érdekében, hogy minél többen részt tudjanak venni. Aztán nem kis logisztikai feladatot jelentett a vidékről érkező sorstársak találkozójának összehangolása a veszprémi autóbusz pályaudvaron, kíséretük megszervezése, helyijáratú busszal a veszprémi vasútállomásra juttatásuk, mindezt úgy, hogy mindenki elérhesse az induló vonatot. A túra előtti napok időjárása is aggodalomra adott okot, mivel szinte egész héten esett az eső, és rossz idő esetén elhalasztásra került volna a program. No, de minden aggodalom és nehézség ellenére, szombaton reggel szép időre ébredtünk, és mindenki rendben megérkezett a vasútállomásra a megbeszélt időpontban. Így aztán reggel 8 órakor 18 fős, izgatott kis csapat toporgott a vasútállomás peronján. A létszám ismeretében a menetjegyeket már előző nap megváltottam, ezért a létszámellenőrzést követően azonnal fel is szálltunk, a már az állomáson várakozó vonatra. Éppen idejében ahhoz, hogy még legyen ülőhelyünk, mert pár perc mulva már teljes volt a tömegnyomor, a káosz. Szerencsére, én tudtam, hogy ez várható, mivel egy ismerősömtől fülest kaptam, hogy ezen a napon még egy közel száz fős csoport is ugyanide tervez teljesítmény túrát ahová mi is tartunk, illetve egy kis koszorúzási ünnepséget a Porva-Cseszneki állomáson. 8.15-kor aztán végre elindult a pár kocsiból álló, zsúfolt kis vonat. A nap hol kisütött, hol pedig bújócskát játszott az égen vágtató megannyi szürke felhőpamacs között. Az utazás, rég letűnt korok, az elmúlt századok hangulatát idézte mind sebességben, mind pedig a szerelvény szűnni nem akaró zakatolása, csattogása tekintetében a vaspályán. A hatalmas döccenések, rászkódások, a zaj, akár mint a vasút születésének hőskorában. A fíling egyébként inkább nosztalgiával tölti el a legtöbb utazót, mint ahogy minket is, nem pedig a kényelmetlenség gondolata. Már csak azért is így van ez, mivel Magyarország egyik legrégebbi vasútvonaláról beszélünk, mely az idők során szinte eredeti állapotában maradt fent, és nem mellesleg az ország egyik legszebb, vadregényes táján halad keresztül.  Íme egy kis ismertető a tájegységről, és a vasútvonalról.

A Győr-Veszprém vasútvonal a MÁV 11-es számú vasútvonala. Az Észak-Dunántúlon található, a Bakonyt keresztben szeli át. Fő erőssége, hogy az elzárt bakonyi településeket bekapcsolja az ország vérkeringésébe. Az eredeti célon túl több évtizedre megoldotta a Bakonyban bányászott bauxit és mangánérc elszállításának gondját a feldolgozó helyekre.
1896-ban adták át, ma főleg turisztikai szempontból jelentős. A vonal a figyelem középpontjába került, amikor 2006-ban a kormány megszorító intézkedései miatt napirendre került a forgalom szüneteltetése rajta Veszprém-Veszprémvarsány között. Bezárása végül társadalmi nyomás miatt elmaradt.
A vasútvonal Magyarország ritka hegyi vasútvonalai közé tartozik: műszakilag is egyedülálló az országban a Porva–Csesznek és Vinye közti impozáns szakasz, ahol három alagúton és két völgyhídon át halad át a Cuha-völgyben. Az egyik viadukt felett található az 1896-os vasútépítési emlékmű, valamint ezen a vonalon található az egyetlen omlásvédővel ellátott alagút. A Veszprém–Veszprémvarsány vonalrész mellékvonalakra jellemző állapotban van, a vonatok átlagsebessége 37 km/óra. 2005-ben a Cuha-völgyben a támfalak lábazatát az alámosások ellen hosszú betonküszöbökkel, kőfalakkal megerősítették. Az eredeti támfalakat az első világháborúban olasz hadifoglyok építették – kötőanyag nélkül.
A vasútvonal turisztikai jelentőségét Győr–Pannonhalma (Pannonhalmi Bencés Főapátság) – Zirc (apátság, Reguly Antal Könyvtár, arborétum) – Veszprém nevezetességekben gazdag városainak összekötésén túl a Bakonyon átvezető cuha-völgyi szakaszának köszönheti. A közutaktól távol futó erdei, patakszurdok-völgyi vonalrész Vinye (turistaház, Pokol csárda, Cuha-völgyi Tanösvény, turistautak) és Porva–Csesznek (turistaház, kulcsosházak, turistautak a cseszneki várhoz, Gézaházára, az Ördög-árokba, Porvára, a Kőris-hegyre, sétaút a Cuha-völgyben) erdei állomása (Magas-bakonyi Tájvédelmi Körzet) a turisták, kerékpárosok kiindulópontja. Számos óvoda, iskola kirándulásait, környezetvédő gyerektáborait a Bakonyba, a Cuha-völgybe szervezi, mely a környezetbarát vasúttal a környezeti nevelés, a szakmai terepmunka célja. A vonalnak azonban nem csak turisztikai jelentősége van, hivatásforgalmat bonyolít Győr és a környező falvak között.

9 óra pár perckor szálltunk le a Porva-Cseszneki vasútállomáson a többi kirándulóval együtt. Ez az állomás, mélyen a Bakony szívében, az erdő közepén van. Itt az állomás épületén, és egy kis vendégházon kívül nincs más. A máskor oly csendes hely, most teljesen felbojdult. Ezen a reggelen rengeteg ember gyűlt itt össze, hogy innen kiindulva, különböző útvonalakon túrázzon. Ez volt a  kiinduló pontja, a már fent említett teljesítménytúrának is. Mint azt megtudtuk, Rómer Flóris születésének 200 évfordulója alkalmából került megrendezésre a túra, és rövid megemlékezésre és koszorúzásra is sor került az állomáson.

Rómer Flóris (teljes nevén Rómer Flóris Ferenc, Pozsony, 1815. április 12. Nagyvárad, 1889.március 18.) régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagyváradi nagyprépost-kanonok. A magyar régészet atyja. Rammer Ferenc cipészmester és Vetser Anna gyermekeként jött világra. A német anyanyelvű családi környezet, hogy biztosítsa számára (és 2 fivérének) széleslátókörű iskoláztatását, Pozsonyon kívül Trencsénben a szlovák és Tatán a magyar nyelv elsajátítása céljából járta iskoláit. Szülei papnak szánták, így 1830-ban Benedek-rendi szerzetes lett. A bakonybéli kolostorban tanulótársa volt Ipolyi Arnold. 1838-ban a tihanyi apátságban a Pisky-kódex megjelentetését készítette elő, majd felszentelték. Tanított Kőszegen is. Mint bölcsészeti doktor, 1839-től Győrben tanított, majd 1845-től Pozsonyban. Ekkor jelentek meg első tudományos cikkei, melyek révén elismertséget vívott ki magának. Ezek után bízták meg József főherceg nevelésével. A szabadságharc alatt utász közlegényként, majd bátor tetteinek elismeréseképpen előrehaladva a ranglétrán honvédtisztként (végül századosként) harcolt. Ott volt az 1849. április 10-én vívott váci ütközetben, valamint Buda visszafoglalásánál is 1849. május 21-én. A szabadságharc bukása után börtönbüntetést szenvedett. Az ellene felhozott fő vádpont nevének magyarosítása és arra, valamint a harcra való buzdítás volt. Bécsben, Olmützben, Brünnben (Spielberg) és Josefstadtban raboskodott, ahol ideje nagy részét továbbképzésének szentelte, majd 1854-ben közkegyelemmel szabadult. A pesti piarista gimnáziumban újból tanítani kezdett, de csak 1857-ben térhetett vissza a győri bencés gimnáziumba. Múzeumápoló tevékenysége már Győrben megmutatkozott, ahol tervszerű fejlesztési programot hirdetett. 1859-ben a gimnázium régiségtárát múzeummá nyilvánította. 1860-ban Simor János győri püspök régészeti tanszéket állított fel, melynek előadójává őt nevezte ki. Itt indította Ráth Károly levéltárossal a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek sorozatot. 1860-ban végezte kutatásait az Árpás és Mórichida közötti román kori Szent Jakab apostol-templom történelmével kapcsolatban. Az erről szóló művében kifejti nézeteit a kolostor- és rendtörténet módszertanáról, valamint általában az egyháztörténet céljáról. Ebben az évben Ipolyi támogatására lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd 1871-ben rendes tagja. 1861-ben kivált a bencések kötelékéből és Pestre költözött. Előbb az MTA kézirattárnoka, majd gimnáziumi igazgató. Ekkoriban hozták létre azokat az intézményeket, folyóiratokat, melyek a magyar régészet tudományos alapjai lettek. 1864 és 1873 között az Archaeologiai Közlemények szerkesztője. 1867-ben részt vett a párizsi ősrégészeti és embertani kongresszuson. 1868-ban az egyetemen az archeológia tanára lett. 1869-től volt őre a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának. 1872-ben Felsőmagyarországi Múzeum Egylet alapító tagjai közé tartozott. Neki is nagyban köszönhető, hogy 1876-ban Magyarországon rendezték az ősrégészek és antropológusok VIII. világkongresszusát, melynek főtitkára volt. 1874-ben felmentették szerzetesi köteléke alól, ekkor a besztercebányai egyházkerületben lett áldozópap, majd jánosi apát. 1877-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki, ahol újabb múzeumot alapított. Itt található nagyrészt a levelezése, ill. több fiatalkori kézirata. Hagyatékának nagy része mikrofilmen a Magyar Országos Levéltárban is elérhető. Alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Mint elkötelezett kutató, bejárta az országot, valamint Európa nagy részét. Az egyike volt a műemlékvédelem első kezdeményezőinek Magyarországon. Ő alapította a nagyváradi püspöki palota híres 20 000 kötetes könyvtárát. Az azóta barbár módon felszámolt váradolaszi temetőből földi maradványait Tempfli József püspök kimentette, és a Nagyváradi római katolikus székesegyház altemploma kriptájába temették, koporsóját szürke gránit síremlék jelzi. Testvére, József szintén pap lett, másik fivére, Károly pedig elesett a szabadságharcban.

A rövid kis megemlékezés után aztán útra keltünk. Túráról lévén szó, feltétlenül említést érdemel, hogy még Veszprémben csatlakozott hozzánk – meghívásunkra – az Édesvíz Természetbarát Egyesület vezetője, Vrazovics Ágota, aki egyébként túrák szervezésével és vezetésével is foglalkozik, illetve a porvai állomáson két hivatásos túravezető, Pongráczné Zsuzsa és férje Laci, akik áprilisban résztvevői voltak a Lóczy Lajos Egyesület által kért túravezető képzésünknek. A Győrből érkezett párnak, most alkalma nyílt élesben is kipróbálni az ott tanultakat. Mint az sokak számára már köztudott lehet, a Lóczy Lajos Egyesület, akadálymentes túrákat szeretne szervezni fogyatékossággal élő személyek, és ezen belül a látássérültek számára is, a Balatonfelvidéken, a Balaton körül és a Bakonyban. Feltett szándékuk, hogy őslénytani, geológiai, történelmi információkkal teszik színessé számukra a túrákat, mindazmellett, hogy a látássérültektől tanulva, elsajátítják a helyes kísérési technikákat, az elvárható plusz, és fontos információk közlését, a minél teljesebb élmény érdekében.
Jelen túránk tehát, szépen illeszkedett még az „összetanulás” folyamatába is, melyet a túravezető képzésen kezdtünk el.
A választott útszakasz egyáltalán nem mondható nehéznek. Mivel sorstársaink sem gyakorlott túrázók, ezért is választottuk kezdésnek ezt az aránylag könnyen teljesíthető útvonalat. A terep szinte teljesen sík, a Cuha patak völgyében szelíden kanyarog. Nem kell hegyet mászni, és a talaj is teljesen egyenletes, igazából egyfajta murvás kocsiút. Az egyetlen kihívást, és látássérültekről lévén szó talán egy kissé extrémitást is csupán csak az jelentett, hogy utunk során hét alkalommal kellett átkelnünk a patakon. Látóknak ez semmiféle gondot nem okoz, mivel nem túl széles, és 10-20 centiméter méy vízátkelésekről beszélünk. Egyébként mezitláb, vagy megfelelő beázásmentes túrabakancsban simán át lehet gázolni. Amúgy viszont az út két szélén, a túrázók által, hatalmas kövekből kialakított kis hidakon lehet áttipegni, átbukdácsolni. Na vakoknak, aliglátóknak ez azért – lássuk be – tényleg kihívás. Túravezetőink, segítő családtagjaink azonban hellyel-közzel remekül megoldották a helyzetet. Néhányunk lába sajnos itt-ott vizes lett, mikor lecsúszott a kövekről, vagy éppen nem a legjobb helyre sikerült lépni, de ez szerencsére senki kedvét nem szegte. Sőt, rengeteget nevettünk a bénázásainkon, de ugyanakkor mindig meg is beszéltük, hogy hogyan is lehetne jobban csinálni. Az idő jó volt, sütött a nap, meleg volt, így senkinek nem kellett megfázástól tartania. Hamar megszáradtunk. Jelzem, senki nem esett bele a patakba, csak néhány cipő ázott be.
Utunk során, különböző információs táblákkal is találkozhattunk, melyek segítségével a völgyet keresztülszelő vasútvonalról, a völgy nevezetességeiről, nevezetes barlangjairól, (Zsivány-barlang, Remete-barlang), a környék kőzeteiről, növényvilágáról tájékozódhattunk. A minket körülvevő hatalmas erdő, jellegzetes fáinak levél- és termés lenyomatát tapinthattuk, szintén hatalmas fatáblák, domborvésetein. És természetesen túravezetőink által is – ígéretükhöz híven – sok hasznos információhoz jutottunk.
A kényelmes ráérős séta, a többszöri pihenő, a néha kissé bonyolultra sikeredett patakátkelések ellenére korán, már délután fél kettő, kettő órára Vinyére érkeztünk. Mivel azonban csak öt órakor indult a vonatunk vissza Veszprémbe, valamivel el kellett ütnünk még azt a néhány órát. Ekkor Vrazovics Ágotának támadt egy jónak tűnő ötlete. Vinyétől nem messze található a nevezetes Kőpince-forrás. A Zörög-hegy észak-nyugati oldalán, a Cuha patak medrétől nem messze, erdővel övezve fakad, ez az 1956-ban foglaltatott kis forrás. Úgy döntöttünk tehát, hogy felkeressük. Csak éppen amire nem számítottunk, hogy ez lett utunk legnehezebb, és valóban extrém része. A forrás tényleg nem volt messze. Nem a távolság okozta a gondot. Inkább az a 150-200 méteres útszakasz, amely ez esetben a patak medrének keskeny, csipkézett partvonalán haladt, hatalmas sziklakövekkel, belógó bokrokkal, faágakkal, hullámvasút szerű szintkülönbségekkel tarkítva. Itt már bizony nem babra ment a játék. Szerencsére azért nem ijedtünk meg nagyon, csak éppen most félre kellett tenni kicsit a humorizálást, és megfontoltan, óvatosan, egymást teljes odafigyeléssel segítve, instruálva haladtunk a cél felé. Segítőink és sorstársaink egyaránt, ismét jól vizsgáztak. Mindenki épségben jutott el a forráshoz. Azonban még nem értek véget megpróbáltatásaink. Miután szomjunkat oltottuk a forrás hűs vizével, azzal szembesültünk, hogy vagy visszakűzdjük ismét magunkat az idevezető úton, vagy újabb patakátkelést vállalunk. Ez esetben az utóbbi lehetőség sem kínált sokkal jobb, könnyebb, kellemesebb feladatot. Kis tanakodás után aztán mégis a patakátkelés mellett döntöttünk. Két dolog is ez mellett szólt. Az egyik, hogy ez csak egy kb 10-15 méter szélességű lekűzdendő akadálypályát jelentett az ideúttal szemben, a másik, hogy a túlparton csalogatóan ásított ránk a Kőpince-barlang bejárata. A barlang sziklafülkéjét, Savanyú Jóska barlangjának is hívják. Tágas, 14 m hosszú és 8 m széles a csarnok, mennyezetén kürtő nyílik a felszínre.
Így hát megindult az átkelés. Ott aztán minden volt a vizben. Kövek, sziklák, kidőlt fatörzs, és hol kicsit lépj, hol nagyot lépj, hol jobbra tarts, hol balra tarts, most fogd meg a kezem, most nem érlek el, de lássatok csudát, kissé remegő térdekkel ugyan, kissé megizzadva, de megint győzedelmeskedtünk. Mindenki épségben és szárazon átjutott. És most már teljesen felszabadultan kiabáltunk, kurjongattunk a barlangban, próbálva az akusztikát. Innentől aztán már nem volt több meglepetés. Egy kisebb domboldalon felsétálva visszaérkeztünk arra az útra ahonnan elindultunk, majd lassan besétáltunk Vinyére. Mivel még mindig úgy kb másfél óránk volt a vonat indulásáig, betértünk a közeli kis büfébe, ahol hűsítő sör, üditő, lángos és fagylalt társaságában múlattuk a hátralévő időt.
A vonat időben érkezett. Elköszöntünk két túravezetőnktől Pongráczéktól, és nagyon megköszöntük kitűnő segítségüket, munkájukat.
Nagyon sok volt a felszálló, de a vonat már eleve dugig volt utasokkal. Feltuszkolódtunk és úgy tűnt Veszprémig állni fogunk mint a heringek a konzervdobozban. Mindezek ellenére a még valamennyit látók és kísérőink megpróbáltak gyönyörködni a lélegzetelállítóan gyönyörű tájban. Zircen úgy tűnt ránk mosolyog a szerencse. A vonatról sokan leszálltak, így végre helyet foglalhattunk, de aztán újra megtelt utasokkal a szerelvény. Így csorogtunk, zötyögtünk aztán álmoskásan le Veszprémig. A veszprémi vasútállomáson pedig búcsút vettünk egymástól és ki-ki irányt vett hazafelé. A vidékről érkezőket, párom, a saját személyautónkkal elszállította a buszpályaudvarra, hogy ők is idejében elérhessék induló buszaikat.
Egyértelműen megállapítottuk, hogy egy nagyon jó, kellemes, tartalmas napot tudhattunk magunk mögött. Ezúton is köszönet illeti kísérőinket, túravezetőinket, a nagyszerű kíséretért. Teljesen világossá vált mindenki számára, hogy látássérültként is lehet túrázni. A látássérültek életében is helye van az efféle túráknak, kirándulásoknak. Valódi kikapcsolódást jelenthet számukra, független attól, hogy néha kissé nehezebb terepen haladnak, néha igazi kihívásokkal találkozhatnak. Megfelelő vezetővel, kísérővel, picit több odafigyeléssel, egymást is segítve biztonságosan  teljesíthetők az utak. Ehhez azonban a látássérültnek is nyitottnak kell lennie. Le kell küzdenie félelmeit, és maximálisan bíznia kell önmagában, a kísérőjében, legyen az családtag, segítő önkéntes, vagy túravezető.
Számunkra is bebizonyosodott, amit a LÁSS Egyesületben már régóta tudnak. Sportolni, túrázni, teljesítménytúrákon szép eredményeket elérni vakon, látássérültként is lehet!

Németh Attila

Akadálymentes beállítások