„Látássérültek a munka világában”

Kerekasztal

A Vakok és Gyengénlátók Veszprém Megyei Egyesülete, 2015 november 17-én, „Látássérültek a munka világában” címmel, a súlyos látássérültek munkaerőpiaci esélyeit segítő szakmai fórumot szervezett Veszprémben. Célunk, hogy konkrétan a látássérültek helyzetét vizsgáljuk meg a munka világában. Tapasztalataink ugyanis azt mutatják, hogy a hasonló konferenciákon, fórumokon csak nagy általánosságokban beszélgetnek a szakemberek a megváltozott munkaképességűekről, illetve, ha egyes csoportokat ki is emelnek, akkor is csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem esik szó a súlyos látásfogyatékossággal élőkről. Mindenképpen szerettük volna tehát, ha ez a megbeszélés valóban rólunk szól.

Meghívott vendégeink voltak. Dr Nagy Sándor, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke. A Szociálpolitikáért Felelős Helyettes Államtitkárságról, Szabó Péter. Az NRSZH képviseletében, Dr Dorogi Rajmund főosztályvezető, és Daczi Péter a TÁMOP 1.1.1 projekt szakmai vezetője. A Veszprém Megyei Kormányhivatal részéről, Dr Réfi Jenő, Családtámogatási és Társadalombiztosítási Főosztály vezetője. Troják László, a Foglalkoztatási Főosztály vezetője. Dörnyeiné Barabás Éva, Életet Segítő Alapítvány elnöke. A megbeszélést szakmailag támogatta, és moderálta, Bernáth Ildikó.

Csehné Huszics Márta, a veszprémi Vakok Egyesülete elnökének köszöntőjét, bevezető szavait követően, kezdetét is vette az érdemi munka. Sok kérdésünk volt, és sokmindenre szerettünk volna rávilágítani, és ezt meg is tettük. Bemelegítésként tájékoztatást kaptunk a TÁMOP 1.1.1 projektről, az ebben szerzett kedvező tapasztalatokról, és elért eredményekről. A program célja, a B1, és C1 komplex minősítéssel rendelkező megváltozott munkaképességűek nyílt munkaerőpiaci elhelyezésének elősegítése volt. Ez abból a szempontból volt érdekes számunkra, hogy a projekt november 30-i lezárulását követően a jövő évben, újabb uniós pályázati lehetőségnek köszönhetően, a projekt folytatható, (EFOP 1.1.1) és ígéretet kaptunk a célcsoportok kibővítésére, mely lehetővé teszi akár súlyos látássérültek bevonását is a programba. Az NRSZH, és az Életet Segítő Alapítvány képviselői felettébb sikeresnek ítélték a fent említett projektet, és hasonlóképpen bíznak a folytatás sikerességében is. Minket azonban aggodalommal tölt el az a tény, hogy sajnos a szakemberek sem, a munkáltatók pedig egyáltalán nem ismernek bennünket, nincs tapasztalatuk látássérültekkel, és véleményünk szerint így elég nehéz lesz együttműködnünk. Néhány felszólaló, személyes története, tapasztalata is jól tükrözte a hiányosságokat. Úgy véljük tehát, mindenekelőtt meg kell teremteni a megismertetés lehetőségét, szemléletformáló tréningek megtartásával a leendő munkáltatók berkeiben, mind a cégvezetés, mind a munkavállalók, leendő kollégák körében egyaránt. A szakemberek figyelmét pedig, a próbamunka nélkülözhetetlenségére hívtuk fel, mert ahány látássérült, annyiféle látássérülés, és egyszerűen a legtöbb esetben képtelenség megmondani, hogy egy látássérült eltudja-e látni az adott munkakört. Ki kell próbálni, meg kell tapasztalni, hogy érdemben nyilatkozni tudjon akár a munkáltató, akár a látássérült. A szakemberek egyetértettek a szemléletformálás fontosságával, az előítéletek, sztereotípiák lebontásának érdekében, és biztosítottak afelől, hogy megfelelő szakemberek és szervezetek bevonásával eleget is tesznek e törekvéseknek. Kérdésünkre, hogy milyen szakembereket, és szervezeteket kell értenünk ezalatt, kiderült, hogy nem egészen ránk gondoltak. Véleményünk szerint azonban ebben a tevékenységben csak az érintettek tudnak a leghitelesebbek lenni. Ezért javasoltuk e folyamatba az Országos Szövetség, és a Megyei érdekvédelmi szervezetek bevonását, az ő munkatársaik foglalkoztatását. Mindenképpen ez mellett szól az is, hogy szervezeteink többsége már több évtizedes tapasztalattal rendelkezik e területen, és nem utolsó sorban már kidolgozott és jól bejáratott tematikával dolgozik. Valamelyest talán sikerült meggyőznünk az NRSZH képviselőit igazunkról. Úgy tűnik felkeltettük érdeklődésüket, mert egyeztetésre hívták fel egyesületünket.

Újabb aggodalomra ad okot, a foglalkoztathatóság kapcsán, hogy a látássérültek esetében a munkavállalást sok esetben az üzemegészségügyi orvos hiusítja meg azzal, hogy különböző veszélyességi tényezőkre hivatkozva, illetve az egészségi állapot szerinti alkalmasságot is sok esetben megkérdőjelezve  nem állítja ki a munkavállalói engedélyt. Dr Nagy Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy az üzemegészségügyi orvosnak egyszemélyben ne legyen lehetősége felülbírálni, a komplex minősítés alkalmával, az orvosszakértői bizottságok által határozatba foglaltakat. Ha e dokumentáció szerint egy látássérült alkalmas egy bizonyos munka elvégzésére, igen is lehetőséget kell biztosítani számára a munkavégzésre. Troják László ezzel kapcsolatban elmondta, hogy ha egy látássérült az állapotának megfelelően foglalkoztatható lenne, az üzemorvosnak a feladata, javaslatokat tenni az akadálymentes, biztonságos munkakörnyezet kialakítására. Ennek alapján méginkább úgy gondoljuk, hogy az üzemorvosoknak óriási felelősségük van a foglalkoztathatóság területén, és jogos elvárás, hogy munkakörükben eljárva, gondoskodjanak a megfelelő munkakörnyezet kialakításáról.

Dr Nagy Sándor, és más felszólalók is többször hangsúlyozták, a látássérültek többszörösen is hátrányos helyzetét, más fogyatékossággal élőkkel szemben. Vitathatatlan tény, hogy a látásfogyatékosság egy olyan specifikus fogyatékosság, mely szinte az élet minden területén gátolja az egyént az önállóságban, önmegvalósításban. A munkavállalással kapcsolatosan nem csak a végezhető szakma, munkakör megtalálása jelenti a problémát, hanem adott esetben akár a munkahelyre való eljutás, a munkahelyen való tájékozódás, a műszakbeosztás is, hogy csak néhányat említsünk. A vidéki eldugott falvakban élő látássérültek munkába, illetve képzésekre való eljutása, a tömegközlekedés infrastruktúrájának hiányosságai miatt lehetetlenülnek el. Ebben a kérdésben felmerült a támogató szolgálatok szorosabb bevonása, illetve még több szolgálat létrehozásának igénye, és nagyobb mértékű állami finanszírozása is, különös tekintettel a munkába szállítást.

Ismét, immár sokadszor hallhattunk a „rehabilitációs kártya” jogosultság hiányáról is. Nagyon sok fórumon tettük ezt már szóvá, sajnos ezidáig eredménytelenül. Az bizonyos, hogy törvénymódosításra lenne szükség. Tapasztalataink szerint a kártya hiánya méltánytalanul hátrányosabb helyzetbe hozza sorstársainkat az álláskeresés, és munkavállalás területén, az amúgy is kedvezőbb helyzetű, kevésbé problémás, enyhén sérült megváltozott munkaképességűekkel szemben. Nyomatékosítottuk tehát, a jogosulti kör kiterjesztésének feltétlen szükségességét az egyenlő esélyek megteremtése érdekében. A szakemberek támogatásukról biztosítottak a kezdeményezést illetően, és tájékoztattak, hogy jelenleg is egyeztetések folynak a jogosulti kör kibővítésének érdekében. Fontos azonban megjegyezni, hogy a jogosultság nem ellátáshoz kötődő kedvezmény, hanem állapothoz. Ezért szükséges és elengedhetetlen az igénylő komplex minősítése, mert csak ennek alapján dönthető el a kérelmező jogosultsága, tekintve az egészségi, a foglalkozási, és szociális státuszát. Érzékeltették, hogy a kártya alapvetően rehabilitációs célok megvalósulását szolgálja.

Rávilágítottak egy másik kedveznény igénybevételének lehetőségére is, mely mintegy a munkáltatók társadalmi szerepvállalását ösztönző kedvezmény. Nevezetesen a „rehabilitációs hozzájárulás” megfizetése alóli mentesülésről van szó, mely abban az esetben illeti meg a munkáltatót, ha létszámarányosan megváltozott munkaképességűeket is foglalkoztat. Azonban a rehabilitációs hozzájárulás megfizetése alóli mentesülés is kevésnek bizonyul, abban az esetben, ha a rehabilitációs kártyával rendelkező esetében is ugyanúgy igénybe vehető.  Ebben az esetben, a kártya megléte egy olyan plusz kedvezmény, melyet munkáltatóként semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni. E tekintetben tehát, abszolút reménytelennek tűnik egy látássérült foglalkoztatása.

Ugyancsak törvénymódosítást igényelne az a különbözőség is, ha a rehabilitációs ellátott foglalkoztatásának körülményei meghaladják a törvényben előírtakat, abban az esetben csak szüneteltetik ellátásának folyósítását, míg a rokkantsági ellátásban részesülő esetében véglegesen megvonják azt, ami azt jelenti, hogy munkája elvesztése után új kérelem beadására kényszerül, mely eljárás lefolytatásának időtartama alatt súlyosan veszélybe kerülhet mindennapi megélhetése. Ez utóbbi döntés szakmapolitikailag teljesen logikátlan és érthetetlen számunkra, és mindenképpen változtatásra szorul. A fentiekkel kapcsolatosan még számos kérdésünk volt, azonban érdemi válaszokat sajnos nem kaphattunk felvetéseinkre, mivel azok többségében az illetékes minisztérium hatáskörébe tartoznak, s mely minisztérium részéről nem volt jelen képviselő. További egyeztetések várhatók.

A következő nagy témakör, a látássérültek elemi és foglalkozási rehabilitációja volt. Szokó Zsolt a „LÁRKE” vezetője felszólalásában élesen bírálta a jelenlegi rendszerben működő szolgáltatások színvonalát. Véleménye szerint a VÁI, megyeszékhelyekre delegált rehabilitációs szakemberei munkájának minősége és hatékonysága legalább is megkérdőjelezhető. Ezért a 2009-2010 évben megkezdett folyamatok újragondolására hívta fel a figyelmet, melynek értelmében a civil szervezetek hatáskörébe utalt rehabilitációs ellátóközpontok képesek hatékonyan, mindenre kiterjedően ellátni ezt a feladatot. Csak is a többhónapos intenzív munka hozhat olyan eredményt, mely minden szempontból javára válhat egy látássérültnek. Erre az észrevételre Bernáth Ildikó reagált, és egyáltalán nem értett egyet Szokó Zsolttal.. Elmondta, hogy az elégedettségi felmérések mutatói ugyanis teljesen mást tükröztek mint amit Zsolt állít. A felmérést a szolgáltatásokban részesültek körében végezték, és a visszajelzések teljesen pozitív képet mutattak.

Nagyné Papp Edit, a Komárom-Esztergom Megyei Látássérült Egyesület elnöke sem osztotta Zsolt véleményét. Hangsúlyozottan többször köszönetet mondott, és megelégedésüket fejezte ki a megyéjükbe delegált szakemberekkel kapcsolatosan. Ugyanakkor üdvözölte a tatai rehabilitációs központ létrehozását is. Elmondta, hogy alapvetően a központ tevékenysége, feladatai kiterjednek minden rehabilitációs folyamatra, de teljes mértékben hiányoznak a szakmai képzések, átképzések, melyekre pontosan a munkavállalási esélyek javítása érdekében lenne szükség. Javasolta tehát, ilyen típusú képzések felvételét a központ szolgáltatásainak repertoárjába.

Osztva Edit véleményét, messzemenőleg egyetértünk abban, hogy a rehabilitáció szerves részét kell hogy képezzék a szakmai képzések, átképzések. A felnőtt korban látásukat vesztett emberek esetében az elemi rehabilitáción túl, igen nagy hangsúlyt kell fektetni a megfelelő egzisztencia helyreállításának, újraépítésének elősegítésére, az által, hogy új szakmákat adunk az ügyfelek kezébe.

Dr Nagy Sándor hangsúlyozta azonban olyan képzések szükségességét, melyek valódi segítséget nyújtanak a látássérültek számára. Fontos olyan szakmákat meghatároznunk, melyekre a munkaerőpiac felvevőképes.

Dr Dorogi Rajmund válaszában biztosította a hallgatóságot és elnök urat afelől, hogy a következő projektben is, (EFOP 1.1.1) különös körültekintéssel járnak majd el a képzések tekintetében, fokozott figyelemmel a munkaerőpiaci kereslet-kínálatra, és mindenképpen társadalmi egyeztetést kezdeményeznek az illetékes érdekvédelmi szervezetekkel is.

A képzések kapcsán felmerült még az idősebb korban  látássérültté vált sorstársaink problémái. Sokan szakmájukat is elveszítik a látásukkal együtt. Munkaerő piaci elhelyezkedésük az érettségi hiánya miatt szinte teljesen lehetetlen. Képzésük, átképzésük szintén e hiányosság miatt kétséges. Mit is tehetnénk ezekért az emberekért? Véleményünk szerint jó gondolat a rokkantság megállapítása kapcsán, azt vizsgálni, hogy mit tud az egyén, és nem azt, hogy mit nem. Ezt a szemléletet lenne kívánatos átemelni a képzési, átképzési, és a munkavállalási kérdésekre is. Tehát, ebben az esetben se az érettségi megléte, vagy nemléte legyen a meghatározó, hanem a készségeknek, kvalitásoknak megfelelő képzésben részesítsük a látássérültet, illetve biztosítsunk számára munkakört.

Kácsor-Macska Zsuzsanna, a Bács-Kiskun Megyei Látássérült egyesület elnöke nem értett egyet felvetéseinkkel. Véleménye szerint mindig mindenért meg kell küzdeni és tanulni. Látássérültként is van mód tanulni, és sosem késő továbbképezni magunkat. Jeleztük, hogy ezzel mi is egyetértünk, de azt is meg lehet érteni, ha idősebb korban már valaki elsősorban a megélhetését, boldogulását, anyagi egzisztenciájának mielőbbi újraépítését tartja a legfontosabbnak ebben a drámaian megváltozott élethelyzetében.

A látássérülteknek egykor biztos egzisztenciát nyújtó szakmák felelevenítésével – pl. könyvkötő, zongorahangoló, gyógymasszőr – jutottunk el aztán a védett munkakörök szükségességének felvetéséhez. A foglalkoztatásnak ezt a formáját a rendszerváltás után pozitív diszkriminációnak minősítették és eltörölték. Ezzel mintegy megpecsételve a látássérültek sorsát azokban a munkakörökben melyekben védelem alatt álltak, így biztosítva számukra a biztos megélhetést. Lassan-lassan kiszorultak a látássérültek ezekből a munkakörökből. Javaslatunk szerint mindenképpen vissza kellene állítani a védet munkakörök intézményét, annak érdekében, hogy legalább a látássérültek által általánosan végezhető munkakörökben őket foglalkoztassák függetlenül egyéb más körülmények hatásaitól.

Egyik sorstársunk felvetése alapján szóba kerültek a rehabilitációs foglalkoztatók is. A tapasztalat ez esetben is az, hogy a rehabilitációs munkáltatók is, már-már képtelenek olyan munkalehetőségeket biztosítani, melyeket látássérültek is képesek elvégezni. A válasz ismét Bernáth Ildikótól érkezett, miszerint nagyon nehéz helyzetben vannak a munkáltatók, mert nekik a mindenkori piaci viszonyokhoz kell alkalmazkodniuk. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy azt kell gyártani ami eladható. Véleményünk és javaslatunk szerint azonban, a rehabilitációs munkáltatóknak fokozott felelősségük van abban is,  hogy ne csak a piaci viszonyok határozzák meg a tevékenységüket, hanem lehetőség szerint olyan munkák felkutatásában is élen járjanak melyek az  eladhatóság mellett a rehabilitálandó célcsoport számára is végezhetőek. És ebben az esetben a felkutatáson van a hangsúly.

Mindent egybevéve a nap igen tartalmasra sikerült. Leginkább olyan szempontból, hogy ismét közölhettük aggályainkat, észrevételeinket, javaslatainkat az érintett szakemberekkel. Nem tudni mennyivel jutottunk közelebb céljaink megvalósulásához, de annyi bizonyos, hogy mindenképpen szükség van ilyen fórumokra, mert talán ha elégszer hangoztatjuk problémáinkat, előbb vagy utóbb a megoldások is megszülethetnek.

 

Németh Attila.

 

Akadálymentes beállítások